Megmagyarázni a halál okát
A citológiai, kórszövettani diagnosztikai és a kórboncolási munka ellátása évtizedek óta nehéz feladatok elé állítja a patológusokat. A kórházi diagnosztikus tevékenység 40%-a patológiai természetű, tehát a betegeknek és a klinikai orvosoknak is nélkülözhetetlen gyógyítómunkájukban. A patológia évtizedek óta az első helyet foglalja el az orvosi hiányszakmák sorrendjében. Ez részben anyagi természetű de hangsúlyozni kell, hogy patológus ritkán lesz valakiből, ennek a szakterületnek a műveléséhez külön alkati adottság, speciális érdeklődés szükséges, melyre kényszeríteni senkit nem lehet. A patológusok büszkék arra és nagy felelősséggel viselik annak ódiumát, hogy Magyarországon olyan szakmát művelnek, amihez összesen csak 280 ember ért, és ez a kis orvoscsoport a diagnosztikus munka 40%-ának meghatározója. A patológus ezt a munkát csak akkor tudja eredménnyel végezni, ha együtt tud dolgozni más szakterületek munkatársaival és azok ismereteit, tanácsait is elfogadja. A patológus sem lehet több, mint egy más szakterület orvosa, és nem lehet bírája a beteg orvosának, mert a boncolás eredménye lesz bírája a patológusnak és a klinikus orvosnak egyaránt.
A boncolás által a patológus minden esetben legalább akkora kontroll alatt van, mint a klinikus orvos. Egyrészt azért, mert meg kell magyaráznia a klinikai ismeretek birtokában a kórfolyamat kifejlődésének módját, annak lefolyását és a halál okát. Ugyanakkor az élőben vett szövettani és citológiai vizsgálat eredménye is kontroll alá kerül a kórboncolás, majd az azt követő kórszövettani vizsgálat után. A patológus minden esetben véleményt mondhat a boncolás során a klinikus orvos tevékenységéről, de soha nem bírálhatja azt, mert a saját maga által korábban felállított diagnózis miatt saját csapdájába kerülhet.
A beteg ellátása bizalmi elvre épül, amiben orvosok, szakdolgozók és az ellátórendszer egészének munkatársai találhatnak örömre és szomorúságra adó okot.A bizalmi elvet szabályzatokkal pótolni nem lehet.
A patológiai munka a jövőben továbbra is két pólusra tagozódik. Az egyik a kórboncolások hagyományos folytatása, a boncleletek szakma szabályai szerinti feldolgozása a kórfolyamatok megértése és kiértékelése miatt. Ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy a kórboncolás diagnosztikus értéke, a diagnózis megközelítése a más diagnosztikus szakmák, így a röntgen, laboratórium, bakteriológia, immunológia, genetika miatt más megközelítést nyer, mert számos betegséget a halál előtt ezekkel a vizsgálatokkal 100%-os biztonsággal diagnosztizálni lehet. Utalok itt pl. a CT-vizsgálatra, amivel az agyi történések pontosan diagnosztizálhatók. Nem szabad azonban elfelejteni és ismételten hangsúlyozni kell, hogy a kórboncolás lényege a klinikus orvos ismereteinek birtokában a betegség lefolyásának elemzése, az alapbetegség és a kísérő betegségek értékelése a teljes kórfolyamat megértéséhez.
A patológiai diagnosztikában, a kórszövettani és sejttani vizsgálatokban a molekuláris biológiai vizsgálatok alkalmazásának lehetősége nagyobb teret nyer, különösen az immunológiai és genetikai vizsgáló módszerekkel kiegészítve.
A nagyobb tudás fokozott önkontrollra és mértéktartásra is kényszeríti a szakmában jártas gondolkodót.
Egy szakterület vagy annak művelője akkor találja meg a helyét, ha elismeri, hogy mindig többet tanulhat a társszakmáktól vagy azok képviselőitől, mint saját magától vagy a saját maga által szerzett tapasztalatokból. A patológus a diagnosztikában - ha az önmaga által felállított diagnózist utólag kritikusan tudja megközelíteni - véleményt mondhat a klinikus orvos észlelésének logikájáról.
A patológus minden esetben inkább legyen bírája önmagának, ha erre van kapacitása és szakmai intellektusa.
|
|
|
